Feküdtem a kádban. Nem voltam magamnál, nem tudtam semmit. Csak azt, hogy meg akarok halni.
Fogtam egy pengét, és karomban futó eremet végigvágtam vele. Kajánul elvigyorodtam. Groteszk gondolat ötlött fel bennem. Milyen lesz annak, aki miatt idáig jutottam, ha megtudja? Biztos fáj majd neki is. Egyre szélesebb lett a mosolyom. Boldog voltam, hogy neki is ugyanolyan rossz lesz, mint nekem volt. Persze engem ez nem érint már. Nem fogok tudni róla.
A vizet egyre pirosabbra festi a vérem. Bal karom már szinte nem is érzem. Tudom, ez azért van, mert egyre távolább kerülök az élők világától.
Újabb vágást ejtek magamon. Belső combomon fut végig a szeméremcsontomig. Nem is fáj. Most már be kell fejeznem, nem hagyhatom abba... Szeméremdombom fölé egy szót írok: SZERETLEK... Az "S" és az "R" egy kicsit nehéz, de a többit könnyen belevésem. Minél mélyebbre. Azt akarom, hogy még akkor is izzon, amikor megtalálnak.
Ekkor megijedek. Hiszen ők, akikkel itt lakom sose ártottak nekem igazán. Elképzelem kistesóm arcát, amint próbál bejönni, de nem tud; majd apámnak sikerül, és meglát. Én ott lebegek a vízben, arcomon a döbbent felismerés látszik, de már késő. Nekem már nem fáj semmi. Apámat sírás kerülgeti, pedig nem akar sírni. Nem tudja mit csináljon, ahogy azt sem, miért tettem. Végül leengedi a vizet, lezuhanyozza merev testemet. Egy fehér lepedővel betakar; majd hívja a mentőket, bár tudja, hogy már nincs mit tenni.
Hirtelen rádöbbekek, hogy egyedül már nem tudom visszacsinálni, és nem akarok rosszat a családomnak. Nehezen ugyan, de kikászálódom az kádból. Minden tiszta vér... Hófehér törölközőm élénk pirosban pompázik. Rosszul vagyok. Szédülök.
Végre leülhetek. Mentőt hívok. Már csak azt kívánom, bár lenne már vége. Csak ne folytatódjon.
Combomon szépen lassan folyik a vér. Vérpatak a vérfolyamba, mely végül vértengert képez.
Ismét mosolygok, hiszen belegondolva ezt akartam.Hogy mindenki megtudja, milyen nélkülem.
Már nem félek... Hanyatt fekszem. Karom (valami érthetetlen okból) már nem vérzik. Talán elfogyott a vérem, fut át agyamon a gondolat. Nem baj. Így is jó. Becsukom szemem. Elsötétül minden...
Mikor újból kinyitom a szemeim fényt látok, és fehérbe öltözött embereket. Ennyi hatol el a külvilágból a tudatomig. Akkor most tényleg meghaltam?? Nem tudom mit gondoljak.
Jobban körülnézek. A karomon a sebek be vannak kötözve. Tehát időben megérkeztek...
Most döbbenek csak rá valamire. Én igenis meghaltam. Ha nem is teljesen, kicsit hulla voltam. Azért, hogy újjászülethessek.
Már tudom, hogy senki és semmi nem ér ennyit. EGÉSZEN ÚJ EMBER VAGYOK.
