Rengeteg minden történik mostanában, és ez fura... Most éppen megkérdőjelezhető, hogy van-e munkahelyem, vagy sem. Mindez egy olyan ember miatt, aki nem a fejével gondolkodik, hanem a farkával. A férfiak már csak ilyenek...
Egyébiránt, itthon minden a legnagyobb rendben van. Apróbb vitákat leszámítva, boldog családi körben élek a vőlegényemmel. Igen- nekem Ő a családom (meg öcsém de ő nem velünk él)...
............................................................................................................................
Álom
Ma éjjel nagyon furcsát álmodtam. Nem tudom ez azt jelenti-e, hogy arra vágyom, vagy pont félek tőle. Álmomban megszületett Izabella lányom, ugyanis ezt a nevet szeretném adni jövendőbeli lányomnak. Pár év ugrás az álomban- Samu fiamnak adtam életet, újabb néhány év múlva ikerfiaim születtek, nevezetesen: Gergő, és Gábor... Érdekes volt... Bár ami a legfurcsább, az az, hogy szegény nagymamám segített nekem a gyereknevelésben, pedig ő már rég nem él...
Következő álomkép
Sötét erdőben bolyongok, nem találom az utat a fény felé. "Hol vagyok???" Félek. Lidércek támadnak rám. Az erdő minden lénye engem figyel, lesben áll, mikor támadhat. (Nem látom de érzem.) Minden állat engem akar... talán nem is állatok ők. Talán valami más bújkál a lombok között a fákon, lent az avarban...
Rettentően félek. Vakon tapogatózom, de hiába. Fogalmam sincs, hogy merre kell menni. Egy szőrös valamit találtam... hozzá értem. Éreztem, hogy megszimatol, de aztán ment is tovább... Nem tudom mihez kezdjek. Egyre ijesztőbb ez a hely. Hallom a lények hangjait. Most egy sakál üvölt fel, előbb egy bagoly huhogott. Ijesztő az egész. Mintha hiénákat is hallanék, de erről nem vagyok meggyőződve. "Mért nem segít rajtam senki? Könyörgöm valaki hozzon valamit, amivel lehet világítani."
Tuti megbolondultam. Egy pillanatra, mintha egy ember sziluettjét látnám kirajzolódni, de olyan hamar tűnik el, mint amilyen hamar megjelent. Rohanni kezdek, és közben segítségért kiáltok. Egy kiálló gyökérben megbotlom. Egyre mélyebbre zuhanok magamban. Nincs már kiút. "Itt halok meg." Hirtelen feltámad a szél, és mintha emberi hangokat hozna a távolból. Az utolsó reménysugár. Még mindig vakon indulok tovább a hangok irányába. Szerencsére jó irányba indultam már először is. Az emberi hangok elhaltak. Csak a lidércek hangja maradt meg. Egyre közelebbről hallom őket. Tudtam, hogy engem akarnak. "Nem adom fel!" Meg akarom találni a kiutat, és meg is fogom. Bízom magamban.
Egy kéz kulcsolódik a bokám köré, és nem enged- legalábbis kéznek gondoom, bár nem emberé az biztos. Mért nem akarnak elengedni? Mi rosszat tettem? Egyszer csak megszólal egy földöntúli (kísérteties) hang: "Hosszú ideje bolyongsz céltalanul, most itt maradsz, és addig mehetsz, amíg bele nem bolondulsz, és utána tovább..." Próbálok mentegetőzni, hiába. Pedig nekem igenis van célom.
EGYÜTT AKAROK LENNI A VŐLEGÉNYEMMEL!!! Ezt üvöltöm a sötétben. Próbálok Dorothyt játszani az Óz, a csodák csodája cimű filmből. Becsukom szemem, és arra gondolok: Mendenütt jó, de a legjobb otthon... Felkap egy forgószél... Talán haza jutok...
