Rímképlet: aa bb cc.... stb..:)
A vers maga egy ellentét. A lírai én (ugye milyen irodalmi?:D) kétségbeesetten próbálja elüldözni, elfelejteni azt a személyt, akit valószínűleg azelőtt szeretett. Nem szeretné látni, érezni; mégis mindenhol ott van vele. A költő gondolataiban mindig ott van ez a személy, nem tud szabadulni tőle, bármit is tesz. Egyszerűen nem tudja végleg kizárni a gondolataiból. A versszakot lezáró refrén felszólító módja (mely ellentétben áll az eddigi kijelentő mondatokkal) is azt mutatja, hogy a mű szerzője egyre elkeseredetebben próbál megszabadulni a gondolattól. A vers nemcsak egy ellentét, hanem egy megszemélyesítés is. Ugyan valóban egy személyről volt szó, a költő mégis a gondolataihoz beszél, azokat szeretné távol tartani.
A költő 2. strófában azt a bizonyos másik személyt hibáztatja saját érzelmeiért. Hibáztatja a másikat, mert bár vége van, Ő mégis magához láncolja. Az ellentétek itt is megvannak, ám itt elmarad a megszemélyesítés, itt tényleg az élő lényhez beszél.
A 3. és egyben utolsó versszak a végső "kiborulásé". A felszólító és felkiáltó mondatok növekvő indulatot fejeznek ki. Olyan, mintha a költő tudná, hogy hosszú ideig nem szabadul még az emlékektől, nem fog felejteni. Az ellentétek ebben a versszakban nem olyan szembetűnőek, mivel a költő itt talajdonképpen nem a saját érzelmeit írja le, hanem voltaképp felszólítja a személyt, hogy tűnjön el az életéből, és ne "zaklassa".
Nekem nagyon tetszik ez a vers, mivel teljesen hétköznapi érzelmet fejez ki, olyat, amitől mindenki szenvedett már. A vers őszinte és egyszerű, mégis szép szavakkal van megfogalmazva.
..........................
